50/50

source: kaaitheaterbe

Mette Ingvartsen reprend 50/50, une production de 2004. Dans 50/50, Ingvartsen recherche une expression extrême et spectaculaire. Elle adapte un vocabulaire gestuel strictement codifié comme celui d’un concert rock, d’un opéra ou d’un numéro de cirque jusqu’à ce que ceux-ci obtiennent une expressivité déformée.

Le solo ELEANOR!, qui marque les débuts de la chorégraphe et danseuse Eleanor Bauer, est une diatribe pleine d’humour et d’(auto)dérision à propos d’artistes qui souhaitent produire des œuvres intègres, mais doivent se battre pour obtenir de la reconnaissance et alimenter leur compte en banque. L’artiste apprend à se vendre et faire sa promotion devient une œuvre en soi. Le portrait de l’artiste en « prostituée post-fordiste de l’art » !

Bauer étudiait encore à PARTS lorsqu’a eu lieu la première d’ELEANOR! en janvier 2005, au Danspace Project de la St. Mark’s Church à New York. Le bref spectacle, à la fois critique et ironique, a tourné à travers l’Europe à l’invitation de l’International Young Maker’s Marathon des festivals Bâtard et IT.
.
.
.
.
.
.
.
source: kaaitheaterbe

Earlier this season, the Danish dancer Mette Ingvartsen, who lives and works in Brussels, gave us to come, a piece that was as humorous as it was sensual. In 50/50, a 2004 production, she displays extreme and spectacular movements based on the codes of such genres as rock music, opera and circus. This is physical rather than psychological expression.
.
.
.
.
.
.
.
source: desingelbe

’50 / 50′ is een korte solo van de Deens-Brusselse danseres en choreografe Mette Ingvartsen. Voor deze voorstelling put ze inspiratie uit extreme en spectaculaire vormen van bewegen. Haar belangstelling gaat uitsluitend naar de fysieke handelingen, niet naar de mogelijke psychologische motivaties. Met precisie en plezier bewerkt en vervormt ze de excessieve bewegingen die we kennen van rockconcerten, opera en circus. En dat in haar eentje, quasi-naakt op de scène. Tegelijk extreem en unheimlich.
Mette Ingvartsen studeerde in Amsterdam en later bij P.A.R.T.S. in Brussel, waar ze nu ook leeft en werkt.
.
.
.
.
.
.
.
source: revizoronline

A Dániában született, de a brüsszeli P.A.R.T.S.-ban végzett koreográfusnő, Mette Ingvartsen ízekre szedi a testet. Összekeveri a nemeket, az életkorokat, a testrészeket, sőt az antropomorf figurákból olykor hatlábú-hatkezű amorf lényt varázsol. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

Persze nem először bukkan fel a táncszínpadon ez a gesztus, az utóbbi tíz-tizenöt év másról sem szólt, mint test (és a személyiség) széteséséről, újradefiniálásáról, az identitásbeli határok tologatásáról és átlépéséről. Azaz, hogy igenis legyen kétséges, hogy a színpadon férfi vagy női, öreg vagy fiatal test szerepel, ember vagy állat, esetleg ember vagy gép, egészséges vagy beteg, sőt, élő vagy halott, valóságos vagy virtuális test.

Vagyis nem annyira eredeti a LOW Fesztiválon ismét felbukkanó problémakör, de ettől még igazán frissnek, humorosnak hat az előadás, még ha egyötletes is. Mette Ingvartsen egyszerű és látványos kellékeket használ a testről alkotott elképzeléseink fejreállításához a Manual Focus című darabjában. A gumiból készült, élethű, idős férfimaszkokat három meztelen táncosnő (Manon Santkin, Kajsa Sandstrom és maga a koreográfus) húzza a fejére – fordítva. Így aztán fiatal, csupasz női testeken ráncos, összeaszott férfifejek biggyeszkednek 180 fokban elfordulva, hátraarcot diktálva az őket hordozó testeknek. A gumimaszkok hirtelen életre kelnek és gőgösen biggyesztik ajkukat a nézőkre, a csontos, vékony női hátakat rövidesen férfimellkasnak látjuk, az illúzió átveszi a valóság helyét. A legjobban akkor járunk, ha hagyjuk, hogy a látvány becsapja az érzékelésünket, és nem keressük vissza minden póznál, hogy vajon hát vagy has, kéz vagy láb, amit látunk, hanem elfogadjuk ezeket a bizarr testélményeket. A színpadon zajló mozgás nem folyamatjellegű, sokkal inkább hosszan kitartott pózok sorozata, mintha egy kísérletező kedvű szobrász szétcincált, kifacsart kirakati babáit néznénk. Az is előfordul, hogy a táncosok egyetlen furcsa lénnyé torlódnak össze, és egy törzsből kalimpálnak végtagjaikkal, végképp elvesztve antropomorf jellegüket, ilyenkor már az sem mindig világos, melyik kar, melyik láb melyik szereplőhöz tartozik. Sajátos humorú, kicsid skizoid, illuzórikus kommunikáció szövődik a táncosok és a közönség között, hiszen a szereplők többnyire háttal vannak nekünk, de a fejükön viselt öregember-maszk mindig minket néz.

A szünet után látható 50/50 című darab szóló, a koreográfus-előadó, Mette Ingvartsen nem tesz mást, csak megmutat bizonyos tipikus színpadi helyzetekhez tartozó, sablonos mozgássorokat, mindezt meztelenül. Meglepő és vicces élmény az indító jelenet, a cirkuszi dobpergésre ütemesen hullámzó fenék, a telt idomok úgy rengenek, mintha csak egy adag kelt tészta rázkódna sebesen, a test izgó-mozgó, látványos lenyomatává válik a zenének. Ehhez képest az, amikor a táncosnő, lendületes frontemberként rockzenére rohangászik és ütemesen rázza az öklét, vagy amikor a felcsendülő operát a hagyományos műfaji mozgásklisékkel, didaktikus pantomimmal követi, kevésbé érdekes. Ennek talán az is az oka, hogy a mozgásskatulyák az utóbbi esetekben „elnyelik” a pőre testet, míg az első jelenetben a csupasz test önállósulása annyira meglepő látvány, hogy automatikusan lehámlik róla a szerep.

Mindenesetre az biztos, hogy Mette Ingvartsen valóban talált néhány vakfoltot a testtel kapcsolatos érzékeléssel kapcsolatban, ráadásul utólag mindkét koreográfiája olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, hogy ha koreográfus lennék, meglehetősen irigykednék, hogy nem nekem jutott eszembe hasonló. Az aha-élmény garantált.