Gustav Deutsch

Shirley: Visions of Reality

Gustav Deutsch    Shirley Visions of Reality

source: decine21

Inusual y rompedora película concebida como un experimento por la austriaca mente de Gustav Deutsch (Viena, 1952), el cual trae a la pantalla 13 cuadros del pintor norteamericano Edward Hopper y les insufla vida a través del protagonismo de Shirley, mujer que hace las veces de Josephine, quien fuera la fiel esposa de Hopper y sempiterno modelo de sus obras. Ella es como la encarnación de la mujer norteamericana a lo largo de los años que abarcan los lienzos elegidos, de 1931 hasta 1965.

En Shirley: Visiones de una realidad no hay una trama narrativa propiamente dicha, más bien Gustav Deutsch estructura el film a través de escenas que coinciden con los cuadros de Hopper, donde la conciencia de Shirley, a veces en voz alta y otras veces por medio de la voz en off, da a conocer sus pensamientos, sus deseos, sus dudas, sus frustraciones. Cada cuadro-escena viene introducido por un fundido en negro en donde suena un noticiero radiofónico correspondiente a cada 28 de agosto de los años en que fueron pintados los cuadros.

Edward Hopper (1882-1967) es el pintor de la soledad del hombre y la mujer contemporáneos y así queda reflejado en este film –esas habitaciones de hotel, anónimas, esa ausencia decorativa, ese “Lonely Woman” del saxofonista Ornette Coleman–, en donde los personajes apenas se comunican, a veces parecen espectros, seres llenos de estupor ante la realidad externa, desnudos ante algo que no alcanzan a entender, volcados hacia fuera, buscando respuestas. Asimismo, también hay en Shirley: Visiones de una realidad una continúa referencia al mundo de la ficción. La protagonista –subyugante y eficaz Stephanie Cumming– forma parte de una compañía teatral que lucha por susbsistir a lo largo del tiempo; junto a ello son reiterativas las referencias al cine, a Hollywod –hay pasajes de la película Callejón sin salida y se citan autores como Elia Kazan o William Wyler–, pero ese juego entre realidad y ficción, esa visión del mundo como representación, no parece aquí una simple idea más sino que deviene en esencial cuando sale a relucir Platón y su mito de la caverna. Al final, el conjunto, el film, ofrece una pregunta autorreferencial acerca de la realidad, del sentido de la vida.

Pero sin duda lo más llamativo de Shirley: Visiones de una realidad es el aspecto formal, el diseño de producción. Las pinturas de Hopper se caracterizan por su luz solar apabullante, cegadora, sus colores y líneas definidas, sus personajes estáticos, pensativos. Y aquí cada escena emula esa atmósfera e incluso las texturas humanas parecen pintadas, de modo que el espectador tiene la sensación de estar ante un dibujo animado, o un óleo animado más bien, que ejerce una atracción maravillosa por su acabado “pictórico”, por su perfección a la hora de captar la esencia de Hopper. Deutsch coloca la cámara en el ángulo concreto que da la perspectiva de Hopper y, salvo en el uso del zoom, siempre mantiene los encuadres, de modo que la sensación de estaticidad es asombrosa. Visto lo cual, queda claro que la película, un experimento visual lleno de orginalidad, no gustará lo más mínimo a quienes no disfruten de la pintura, del mismo modo que quienes se consideren amantes de la obra de Hooper quedarán fascinados.
.
.
.
.
.
.
.
source: cinefiloinvertebrado2blogspot

Shirley era, ao que parece, o nome dado pela família de Edward Hopper (1882-1967) à voluptuosa secretária de vestido azul que figura numa das suas pinturas mais célebres, “Office at Night” (1940). Shirley é, presumivelmente, também o nome da personagem (mais esguia, menos voluptuosa, no corpo da bailarina e coreógrafa canadiana Stephanie Cumming) que o arquiteto e artista experimental transformado em cineasta Gustav Deutsch coloca na recriação de 13 igualmente famosas obras de Hopper.

A reprodução dos quadros de Hopper, em jeito de tableaux vivants, é de grande precisão (notável direção artística do próprio realizador, pintura dos cenários de Hanna Schimek e criação de vestuário da desenhadora Julia Cepp) e beleza estética. A irrepreensível direção de fotografia, de Jerzy Palacz, tem um papel fundamental na sugestão do trabalho do pintor, da sua iluminação contrastada e das cores primárias da sua paleta.

O filme divide-se em 14 secções (na última reencontramos a protagonista na cena de abertura, a bordo de uma carruagem de comboio lendo um livro de poemas de Emily Dickinson), que correspondem à recriação das tais 13 telas datadas de um período que se estende por trinta anos, introduzidas por referências em off ao contexto histórico e social da época (depressão, Mussolini, Hitler, guerra fria, maccarthysmo, Luther King, Vietname), como uma espécie de moldura para a história ficcionada de uma atriz nova-iorquina que não sabemos muito bem se atravessa todo esse período (fisicamente a personagem não se altera ao longo de três décadas) ou se a captamos numa espécie de encenação ou, mesmo, reprodução mental das suas experiências e reflexões.

Muitos dos episódios referem-se diretamente ao teatro e ao cinema, como um em que a protagonista lê uma peça em que supostamente foi dirigida por Elia Kazan, ou outro em que desempenha o papel de uma arrumadora num cinema em que passa o filme “Dead End” de William Wyler. Infelizmente, é nesta tentativa de “arrumar” os quadros num fiozinho de ficção que o filme falha totalmente. O autor parece ter-se esgotado no aspeto visual do filme, e o trabalho sobre o argumento ficou-se pelo esboço; algumas das tiradas ou reflexões em off da protagonista são simplórias, pomposas ou francamente pretensiosas.
.
.
.
.
.
.
.
source: darlinit

Il film “Shirley”, selezionato per essere presentato al Film Festival di Berlino è un omaggio cinematografico ai dipinti di Edward Hopper. Quest’incontro tra cinema e pittura rende Shirley un viaggio unico nel mondo di Hopper e negli Stati Uniti dal 1930 al 1960..
.
.
.
.
.
.
.
source: konbini

Edward Hopper a peint toute sa vie l’essence même du style américain. Attentif à l’évolution de la société américaine, ses peintures dressaient un tableau de la classe moyenne des années 30 aux années 50 avec des personnages, souvent des femmes, perdus dans leur solitude.

Avec Shirley : Visions of reality, les oeuvres de l’artiste connaissent un nouveau souffle. En effet, en réalisant ce film, présenté lors de la 63ème édition de la Berlinade l’année dernière, le réalisateur Gustav Deutsch signe un projet hors-norme.

À partir de treize tableaux du peintre, il crée ainsi une fiction centrée autour du personnage de Shirley, actrice américaine, que l’on voit évoluer au fil des années. L’esthétique intéressante du film fait alors ressortir l’incroyable modernité des peintures de Hopper.

Dans une interview accordée à Film de culte, le réalisateur explique sa démarche :

J’ai pris les peintures comme point de départ pour créer une histoire. L’histoire d’une femme qui apparait dans tous ces tableaux (…) Une femme qui vit aux États-Unis, à l’époque où ont été peints ces tableaux, et dont les pensées, les émotions et les observations nous donnent à voir cette période de l’histoire américaine. Chaque chapitre se déroule l’année précise où a été peint le tableau.
Au total ce sont donc 34 années de la vie de cette femme qui sont dépeintes, dans un travail méticuleux pour que chaque scène soit au plus proche des tableaux. “Shirley n’est pas un songe, c’est juste une vision de la réalité“, conclut le réalisateur dont le film sortira sur grand écran en septembre 2014.
.
.
.
.
.
.
.
source: lefresnoynet

Séances
Un hommage à la peinture d’Edward Hopper et à la vie quotidienne américaine des années 1930 aux années 1960, avec la mise en scène de treize de ses tableaux prenant vie et restituant le contexte social, politique et culturel de l’époque à travers le regard du personnage féminin, Shirley. Personnage directement inspiré de Joséphine son épouse, un modèle unique et froid. La vision d’une réalité ordinaire, sans concession.
.
.
.
.
.
.
.
source: filmtekercshu

A filmben a világhírű, máig ható festő, Edward Hopper tizenhárom festménye elevenedik meg, a festményekből kibomló jelenetekben pedig egy elbűvölő nő történetét láthatjuk. Shirley vonzó, karizmatikus és emancipált színésznő, az ő személyes élményein keresztül Amerika történelmének egy izgalmas korszakába pillanthatunk be 1931-től 1963-ig, a nagy világgazdasági válságtól Martin Luther King washingtoni beszédéig.

Ahogy a film rendezője mondja: „A személyes történetek alkotják a történelmet”. Gustav Deutsch minden vizuális művészeti ágban aktív, ezért komplex megközelítéssel, avatott szemmel tudta kibontani a festményekben rejlő lehetséges történeteket. Edward Hopper a XX. századi amerikai festészet emblematikus alakja és a modern társadalom krónikása, aki hétköznapi témájú, szikár látásmódú, mégis varázslatos és emelkedett műveivel „az élet mozijának állóképeit” festette meg. Szín- és fénykezelése, valóságkonstrukciója, festményeinek perspektívája és kompozíciója a mozgóképét idézi, és gyakran jelenített meg filmszínházi tereket. Kedvelte a film noirt, alkotásainak filmszerűsége pedig olyan neves rendezőket ihletett meg, mint Hitchcock, Jarmusch, Scorsese vagy Wenders.

A film főszereplője, Shirley eltér a bemutatott éra hagyományos nőideáljától: autonóm, követi a politikai-társadalmi-kulturális környezet változásait, erős szociális érzékenységgel bír. Belső monológokban, személyes életén keresztül reflektál a bő három évtizedet felölelő, a világot alapvetően megrengető és átértelmező eseményekre, amelyek saját egyéniségét is formálják. Akárcsak Edward Hopper, aki az absztrakt expresszionizmus fénykorában a maga önálló, következetes útját járta realista művészetével, Shirley is divatirányzatoktól független, bátor, autentikus személyiség, aki szakmai és társadalmi szerepvállalásával befolyásolni szeretné a történelem menetét.

A Shirley ─ A valóság látomásai különleges kaland a festészet és a film határán: egy sokrétű szellemi-érzelmi-vizuális élményt nyújtó összművészeti alkotás és páratlan utazás a XX. századi Amerika változó kulisszái között. A magányt, titokzatosságot és távoliságot sugárzó Hopper-képeket mesterien újrateremtő látvány, a szuggesztív zenei aláfestés, a gondolatgazdag szubjektív kommentárok és a történelmi környezetet megjelenítő korabeli rádióhírek egysége egy teljesen új, összetett kontextust hoz létre, amelyben összekapcsolódik egymással az átélő és a megfigyelő szerep, az egyéni és a kollektív sors, a belső és a külső valóság. A film 2014-ben a legjobb látvány, a legjobb jelmez és a legjobb operatőri munka kategóriákban elnyerte az Osztrák Filmakadémia Díját, 2013-ban pedig a legjobb játékfilmnek járó Erste Bank Mehrwert-díjjal ismerték el a Bécsi Nemzetközi Filmfesztiválon.

Shirley történetét az 1930-as évektől az 1960-as évek elejéig kíséri végig a néző. A színésznő nem adottnak és megváltoztathatatlannak, hanem a történelmi-szociokulturális folyamatok következményeként, formálhatónak látja a nagy világgazdasági válság, a II. világháború, a hidegháború, a McCarthy-korszak és a polgárjogi mozgalmak eseményeit. Színpadi tapasztalatai miatt tisztában van a valóságalkotás és -alakítás lehetőségeivel, a valóság és a látszat viszonyával, és nem öncélúan, hanem a társulati közösség részeként szeretne érvényesülni művészetével. Olyan nő, aki nem tud azonosulni a tradicionális feleség szerepével, ugyanakkor valódi társat szeretne egy életre. Szakmai életében szintén nem hajlandó megalkuvásra: ha színészként elakad a pályáján, az egzisztenciális biztonság miatt habozás nélkül elvállal más jellegű munkákat is. Amikor kapcsolata válságba jut, kitart társa mellett, és háttérbe szorítja szakmai ambícióit. A politikai elnyomás és igazságtalanság felháborítja, viszont kétségbeesés helyett arra sarkallja, hogy tegyen valamit ellene, és szívből elítéli az árulás minden formáját.

Shirley-t Stephanie Cumming kanadai táncos-koreográfus alakítja, aki kontemplatív belső monológokkal, gesztusokkal és mozdulatokkal testesíti meg a főszereplő árnyalt személyiségét. Stephanie Cumming a Company Liquid Loft tánctársulat tagja, komoly filmes tapasztalata van, és gyakran szerepel Mara Mattuschka filmjeiben. Gustav Deutsch kezdettől fogva őt szemelte ki Shirley eljátszására – egy kifinomult, nagyon nőies, nyugodt és visszafogott művészt, aki intenzív jelenléttel és színészi kifejezőerővel bír.

A minden vizuális művészeti ágban alkotó, rendező-látványtervező-képzőművész Gustav Deutsch 1952-ben született Bécsben. Építészeti tanulmányai után a bécsi Medienwerkstatt tagjaként videóinstallációkkal foglalkozott. 1983 óta tagja a Der Blaue Kompressor művészeti csoport tagja. 1985-től állandó alkotótársa felesége, Hanna Schimek képzőművész-látványtervező. 1989-től számos filmben működött közre. 1996-tól a SIXPACKFILM tagja, 2003-tól az AEGINA ACADEMY művészeti vezetője.

Alkotóként mindig a történelem mozgóképes ábrázolása foglalkoztatta. A Shirley ─ A valóság látomásait nemcsak rendezőként, hanem forgatókönyvíróként, vágóként, valamint látvány- és díszlettervezőként is jegyzi. A film elkészítését egyrészt az a személyes meggyőződése motiválta, hogy a történelem egyéni történetekből tevődik össze, másrészt John Dos Passos 1930-as évekbeli USA-trilógiája inspirálta, amely személyes sorsokból rajzol reprezentatív képet Amerika társadalmi-kulturális fejlődéséről. Edward Hopper festményeinek megelevenedő terében, Shirley érzékeny szemével, a köztudatba bevésődött események, művészek és művek megidézésével követjük az amerikai lét és identitás változásait a New York-i tőzsdekrachtól Pearl Harboron, az atombomba ledobásán, a hidegháborús űrversenyen és a kommunistaüldözésen át J. F. Kennedy meggyilkolásáig és a washingtoni menetig, ahol Martin Luther King elmondta híres beszédét. A korszakot olyan kulturális ikonok és irányzatok fémjelzik, mint Duke Ellington és a swing, Billie Holiday és a Southern blues, Elvis Presley és a rock’n’roll, Bob Dylan, Joan Baez és a protest song, a The Living Theatre, az amerikai kísérleti színjátszás úttörő társulata, Lee Strasberg Actor’s Studiója és a method acting módszer képviselői közé tartozó legendás színészek, Marlon Brando, James Dean és Marilyn Monroe, akik a film jóvoltából életre kelnek a vásznon.

Az amerikai realista festészet emblematikus alakja 1882-ben a New York állambeli Nyackban született egy középosztálybeli családban, amely kezdettől fogva támogatta művészi képességei kibontakoztatását. Rövid ideig illusztrációt tanult, majd beiratkozott a New York-i Képzőművészeti Akadémiára. Legbefolyásosabb tanára William Merritt Chase, a jeles amerikai impresszionista festő, valamint Robert Henri volt, aki arra bátorította tanítványait, hogy saját mindennapjaikat fessék meg realista felfogásban.

Hopper tanulmányai befejeztével hosszabb időt töltött Európában: beutazta a kontinenst, több alkalommal járt Párizsban, és ellátogatott Spanyolországba is. A francia fővárosban nem a virágzó fauvizmus és kubizmus, hanem Degas és Manet munkássága érintette meg, és az impresszionizmus egy életen át maradandó hatást gyakorolt festészetére. Pályafutása kezdetén küzdenie kellett a művészi érvényesülésért. Csoportos kiállításokon vett részt, és a festészet mellett a rézkarckészítést is mesteri szinten elsajátította. New Yorkba, a Greenwich Village-be költözött, és haláláig itt tartott fenn műtermet. Feleségül vette egykori csoporttársát, az ugyancsak képzőművész Josephine Nivisont, aki a legfőbb munkatársa, állandó múzsája és szinte összes képének modellje lett. Házasságával festői karrierje is fellendülésnek indult. 1920-ban megrendezett első egyéni tárlata áttörést hozott számára. Ismertségre és hírnévre tett szert, második kiállításán minden képe elkelt. A frissen alapított MoMA tíz év múlva már állandó gyűjteményébe vásárolt tőle festményt, az első, igazán érettnek tekintett The House by the Railroad (A vasút menti ház) c. képét. Az Amerika Művészet Whitney Múzeuma megvette Early Sunday Morning (Vasárnap kora reggel) c. képét, és két retrospektív kiállítást rendezett Hopper életművéből. Munkássága ezzel végérvényesen a művészeti kánon részévé vált.

Elsősorban az emberek ─ különösen a férfiak és a nők ─ közötti ellentétek, a hagyomány és a haladás városi és vidéki környezetben megmutatkozó konfliktusa, valamint a különböző napszakokra jellemző hangulatok ábrázolása foglalkoztatta. Karakteres stílusú, azonnal felismerhető művein gyakran megjelenik a magány és az utazás témája. Képeinek perspektívája, kompozíciója, fény- és színhasználata a filmét idézi. Realista ábrázolásmódja mögött visszatérő jelképek és motívumok húzódnak meg, festményei fegyelmezettségükkel és letisztultságukkal együtt rendkívül szcenikusak és erős érzelmi hatást váltanak ki. A többnyire nem otthonukban, hanem átmeneti színtereken, így hotelszobákban, bárokban, mozikban megörökített, a kívülálló-megfigyelő szerepét magára öltő alakjai időtlenséget és távoliságot, rejtélyességet és költőiséget sugároznak.

Noha rangos szakmai díjakat kapott és üzletileg is sikeres volt, az 1940-es évektől a korszellem változása és az új művészeti irányzatok előretörése miatt jórészt elveszítette a kritikusok érdeklődését. Jackson Pollock és Mark Rothko kortársaként, az absztrakt expresszionizmus fénykorában a zárkózott természetű, autonóm személyiségű Hopper következetesen a saját útját járta divatjamúltnak számító realista festészetével, amelynek tárgyilagosságát az ismerős világ iránti mély ragaszkodás hatja át. Általános népszerűsége mindvégig töretlen maradt, és művészileg is máig hat. 1967-ben, amikor elhunyt, a realista festők új nemzedéke őt nevezte meg egyik fő mestereként, az évtizedek során pedig olyan legendás filmrendezőknek jelentett ihletforrást, mint Alfred Hitchcock, Jim Jarmusch, Martin Scorsese és Wim Wenders. Avatott ismerője, a neves művészettörténész, Lloyd Goodrich szerint ő az a művész, akinél sokatmondóbb portrét senki nem festett a XX. században.
.
.
.
.
.
.
.
source: mask9

与《林布兰的夜巡》(32届)及《磨坊与十字架》(36届)同一的创作精神,此次和电影crossover的,是Edward Hopper十三幅画。一开场主角走进神乎其技的名画场景,画面顿时活过来,惊艳得不能相信自己眼睛。多殊以现成镜头再创作成名,他细细推敲Hopper,利用灯光、颜色、布局、镜头重现几乎不可能的三维场景和气氛,串起故事的,是虚构的雪莉,一个独立思考的演员。雪莉走过历史时刻,大战大萧条冷战越战,蓝调猫王摇滚反战歌,她会催眠的肢体语言演绎着反省和独白。那可会是画家的发声?更勾魂的是,雪莉一直不老,一如Hopper。
.
.
.
.
.
.
.
source: film-tv-videode

Edward Hopper ist als Maler des amerikanischen Realismus fast jedermann bekannt und hat in seinen Bildern einen unverwechselbaren oft nachempfundenen Stil entwickelt. Shirley ist eine fiktionale Person, gespielt von Stephanie Cumming.
Das Ganze wird als Rahmengeschichte erzählt: im Eisenbahnwagen (Chair Car 1965) schlägt die Frau ein Buch mit dem Titel »Shirley« auf. Daran reihen sich zwölf Hopper-Szenen jeweils datiert auf den 28. oder 29. August der Jahre 1932 bis 1963. In den einzelnen Szenen werden verschiedene Themen angesprochen, meist wie ein Hörspiel aus dem Off, manchmal auch synchron im On. Die Kamera bleibt in der Guckkastenperspektive, meist während der ganzen Szene in der Totalen, nur manchmal springt sie in eine Nahe. Für den Film hat man die Hopper-Bilder in ihre Bestandteile zerlegt und als Sets aufgebaut.